Csütörtök este volt, nem lehetett eldönteni, hogy sötétedik vagy a fekete felhők érték el azt a sűrűséget, amiből néhány nagy csepp után leszakadt az ég. A járdán, a Déli pályaudvar felé tartó villamosok mellett az alagútban többen is megálltak és nézték, hogy ömlik. Amerre csak ki lehetett látni, hirtelen szinte minden üres lett. Egy sovány alak közeledett csak, nehezen, szaggatottan lépkedve. Kissé előredőlve haladt, a feje fölött egy táblaszerűséget tartott két kézzel. Végre beért az alagútba, megállt, letámasztotta a táblát, és ahogy letámasztotta, halkan elolvasta a feliratot, csak így tovább Buda, kerületből otthont. Te semmirekellő, fordította el mérgesen a fejét, majd visszanézett a táblára, ja, de, látod, ennyit érsz, nem lettem csuromvíz. 

Vakító napsütés volt hétfő reggel az Orczy-parkban, a széles járdán néhány fős alakzatban közlekedő kék vagy zöld egyenruhás rendőrtan hallgatók igyekeztek órára a sietve haladó emberek mellett. A tóhoz közel eső járdaszakaszon egy kamaszforma fekete labrador ment hámban a fiú mellett. A fiú baloldalán egy lány sétált kutyakiképző feliratú pulóverben. A kutya figyelmesen, egyenletes tempóban lépkedett. A fiú egyszercsak a lány felé fordult és azt mondta, csak egy kicsit, majd egy mozdulattal leemelte a hámot a kutyáról, aki lelkes farokcsóválással azonnal megindul az éppen szembejövő hat egyenruhás lány felé. Az alakzat egy pillanat alatt esett szét, mindegyik lány a kutya felé nyújtogatta a kezét, jajj, de cuki, te kis aranyos, gyere ide, mondták egyszerre. A kutya szótfogadott nekik. A fiú megállt, a hangok irányába fordult mosolyogva, a lány pedig azt mondta halkan, na. A kutya ekkor a fiúhoz szalad, még csóválta kicsit a farkát, visszanézett a lányokra, majd fegyelmezetten leült szorosan a lába mellé.

Szeles tavaszi csütörtök koradélután volt, rohanó felhőkkel. Éppen kisütött a nap, amikor a Rozgonyi Piroska utcában, a dunaparti korzóhoz közel összefutott a két nő. Lelkesen üdvözölték egymást, majd a futóruhás azt kérdezte, mikor jön haza a Hanna. Holnap, de azt nem tudom, hogy ide, vagy a pasijához. A kérdező értetlenül nézett. A másik erre hozzátette, a pasija Pesten lakik, közben a Duna túloldalára, Újpest felé mutatott. A futóruhás erre felkiáltott, jézusom. A másik elgondolkodva mondta, jó, hát majd ide is hazajön, gondolom, holnapután.

A Flórián téri megállóból indult el a 34-es busz a valószínűtlenül napsütötte szombat délelőtt. Mi volt a bácsival a baj? kérdezte felszállás után a babakocsiból az anyját a kisfiú. Nem tudjuk, nézett körül a nő. Már hogyne tudnánk, szólalt meg mellette a hirtelen haragra lobbant férfi. Hát, ott volt mellette az üres borosüveg. Mit nem lehet ezen tudni? Miért kell hazudni a gyereknek? A nő leforrázva nézett a gyerekre, igyekezett úgy csinálni, mintha nem neki szólna a kérdés, de a kisgyerek a férfi felé fordulva hangosan kérdezte, mit mond a bácsi? A nő sóhajtva erőt vett magán, a férfi felé fordult és azt mondta, jó, akkor elmondaná a kisfiamnak, mi volt a baj a földön fekvő bácsival? A férfi meglepetten nézett a nőre, kicsit hallgatott, majd azt mondta, sokat ivott. De miért, vágta rá azonnal a kisfiú. A férfi a nőre nézett, megint hallgatott, és kirobbanó nevetéssel azt mondta, na, látod, azt nem tudom. Erre a nő mosolyogva azt mondta, ja? Pedig azt hittem, tudja. A férfi arcáról egy pillanatra lehervadt a nevetés, de ahogy a nő elnevette magát, a férfi is, újra, fejcsóválva, aztán a kisfiú is, aki kicsit csodálkozott, majd igyekezett még nagyobbat nevetni, mint a felnőttek.

Kedden koradélután futott messziről az iskolatáskás kisfiú a Muzsikus cigányok parkjánál a troli felé, de az pont bezárta előtte az ajtót. A kisfiú nem értette hirtelen, mi van, hozzáért az ajtóhoz, mint aki nem is hiszi el, hogy bezárult. Aztán tétován az ajtó melletti nyitógombra nézett, mert a troli még mindig a megállóban állt. Ekkor indult el felé a nála nem sokkal magasabb középkorú férfi, aki ezüstláncokkal díszített fekete műbőrdzsekit viselt, és azt mondta izgatottan, nyomd meg öcsém, hát, én nyomjam meg? A kisfiú megnyomta, miközben hátra is pillantott a biztatásra, az ajtó kinyílt, ő gyorsan fellépett, az ajtó csukódott és már ment is a troli. A férfi pedig megállt azon a helyen, ahol a kisfiú fellépett, nézett a troli után és tett három elégedett, lendületes karkörzést előre.

Szombat késődélelőtt a székelyudvarhelyi kézműves vásárban, amikor már csak kevesen szédelegtek a hűvösben, egyik szörpös pult közelében állt zárt körben három hatvan körüli férfi. Egyikük biciklivel volt, amit a keresztcsontjának támasztott, úgy magyarázott. A bal tenyerét felfelé tartotta, a kör közepén mellmagasságban, a jobb kezével pedig, összefogott ujjakkal a tenyér közepébe ütögetett, miközben azt mondta félhalkan, jelentőségteljesen, Órbán Viktor. És akkor a bicikli kimozdult az addigi stabil támaszból, az első kereke kifordult oldalra, megindult, a férfi utánakapott a jobb kezével, az ülést meg is fogta, de a bal kezét még pár pillanatig ott tartotta, a felhős ég felé, a hirtelen beállt csendben.

Eszement hőség volt Szegeden péntek délben. Egyre többen jöttek ki a strandra. A férfi a Lapos Beach egyik műanyag ágyáról ereszkedett le a folyóba. Hatalmas volt, különösen széltében. Egy nálánál lényegesen kisebb testű férfival beszélgetett, ahogy a homokban fekvők mellett lépkedtek. Tempósan ereszkedtek bele a vízbe, mellmagasság körül álltak meg. Néhányszor belebújtak nyakig, közben valami munkahelyi vitáról beszélgettek, majd elunták. Kis csönd után azt kérdezte a kisebb, te át mernél úszni a túlpartra? Persze, miért ne, felelte. Én biztos, hogy nem, mondta a kisebb, félek az örvényektől. Hát, én nem félek, válaszolt a másik. Nincs akkora örvény, amelyik engem le tudna húzni. Közben lassan a part felé fordultak, és megindultak kifelé. Amikor már a parton voltak, a meredeken sütő napfényben egy lassú pillanatra becsillogott a nagyobbik vizes hátán az ábrázolt széleken kevéssé kontúros, gigantikus méretű pillangótetoválás.

 

A Rákóczi térnél szállt fel a négyes metróra a két húsz körüli fiú. Már akkor üvöltve röhögtek, amikor megálltak a kapaszkodóoszlop mellett. Mindketten nagyon izmosak voltak, feszült rajtuk a testhez tapadó póló. Mindenki őket nézte, a közelben ülő, ünneplőbe öltözött család is: a flitteres-csipkés blúzos, dzsőrzészoknyás, lakkszandálos anyuka, az öltönyös nyakkendős, nagyon erős szemüveget viselő nyúlánk apuka és közöttük a kicsiben pontosan ugyanilyen, tán első osztályos kisfiú. A két fiú szinte vergődött a röhögéstől, és nem csillapodott a kedvük. Már fékezett a szerelvény a Keleti előtt, amikor az egyik benyúlt a zsebébe, és véletlenül kirántott egy gyűrött papírt, amitől újabb röhögő rohamot kapott. Az apuka kicsit várt, aztán egy lélegzetvételnyi csendben odaszólt neki, fiatalember, kiesett valami a zsebéből. A fiú levegőt kapkodta nevetett, úgy mondta, nem baj. Közben felállt az ajtótól távolabb ülő anyuka és a kisfiú, az apuka pedig még ülve mondta kicsit hangosabban, persze, hogy nem baj, de vegye fel. Ezután lassan állt fel, előre kibújva a kapaszkodó keresztvas alól, hogy be ne verje a fejét, így akaratlanul is a fiúk fölé tornyosult. Közben megállt a metró, a két fiú fuldokló röhögéssel nézett fel rá, majd akinek kiesett a papír a zsebéből, lehajolt, felvette, de képtelen volt felegyenesedni a nevetéstől. Úgy, görnyedve lökött egyet a másikon, ahogy kiléptek az ajtón. A kisfiú fogta a szülei kezét, és ahogy elindultak, kereste az apja tekintetét, aki miután kibújt az ajtón, ránézett, rámosolygott, a kisfiú meg vissza.

Hétfő délután a láthatósági mellényt, kék munkásnadrágot és munkavédelmi bakancsot viselő magas, karcsú fiatal férfi az 5-ös és 6-os vágány közt lépdelt táncos könnyedséggel Kelenföldön. Gurulós nagy kék kukát húzott maga után. Sorra, minden szemetesnél megállt, virtuóz mozdulattal emelte ki félkézzel a szemetest az állványról, és a másik kezével vállmagasságban forgópontot képezve öntötte tartalmát a nagy kék kukába, az üres szemetest pedig visszacsúsztatta az állványra, majd lendült tovább. Megtelt a nagy kék kuka, de a peron végéig még három szemetes várta. Tempóvesztés nélkül perdült fel a következő padra. A kukát ugyanezzel a mozdulattal húzta közvetlenül a pad mellé, és mintha zeneszóra mozogna, már lépett is bele egyik, majd másik lábbal a szeméttel teli kukába, aminek a két szélét elengedve felegyenesedett. Két, ellentétes irányú csípőcsavarral tömörítette a szemetet, közben pedig hosszú karjával mintha lágyan megtámaszkodott volna a levegő egy-egy pontján. Majd újra megkapaszkodott a kuka peremén, apró tolódzkodással visszalépett a padra, aztán le a peronra, dallamosan továbblépkedve a három szemetes felé.

Hát te hova mész, kérdezte december harmincadikán a sötétszürke kabátos nő a 147-es busz Tinódi utcai megállójában kilenc óra körül a már mindent bepermetezett esőben a világosszürke kötött kalapot viselő nőtől, akinek a kalap alól rendezetten kilógott a frissen festett sötétvörös haja. A piacra. Hát a Robi, kérdezte. Nem tudod, kérdezett vissza. November ötödikén. Meghalt, kérdezte, nem tudtam. Ötvenöt évet éltünk együtt. Mi ötvenhetet. Elhallgattak. A sötétszürke kabátos szólalt meg, nem tudom, hát, akármilyen is volt... sajnálom, emelte fel bizonytalanul kérdőre a hangsúlyt. A kötött kalapos lenézett a nyálkás járdára maga elé, hát, nem tudom. Aztán magasabb hangon folytatta, elsején elesett a fürdőszobában, bevitte a mentő, combnyak, megoperálták, aztán pár nap múlva az orvos mondta, mit kellene még csinálni. Én meg, tudod, hogy mit akarnak még tőlem, itt van a kórházban, hát, érted. Nem. És aztán lementem a büfébe, de csak tíz percre.

Péntek koradélelőtt volt, érthetetlenül gyönyörű október végi napsütés. A kilences busz úgy állt meg a Kálvária téren, hogy a leszállóknak szinte tökéletesen szembesütött. A harmadik ajtónál lelépő, zsinór nélküli fülhallgatós, kigombolt bőrdzsekis fiatal férfi kedélyesen lazán, ritmikusan bólogatott, ahogy kinyílt előtte az ajtó. Hunyorítva, könnyed lendülettel lépett le az alacsonypadlós buszról, de mielőtt földet fogott volna, a trolivezeték tartóoszlopába bólintott. Az oszlop jókorát kondult, a férfi összeszorított ujjakkal dörzsölgette a homlokát, és miközben továbbment, haragosan morgott visszanézve: faszom oszlop.

Hét óra múlt két perccel a nyolcadik kerületben, amikor az erőtől duzzadó fehérpólós fiatal szakállas férfi kilépett a boltajtón, és indult vissza a járdára felállt kis platós főkertes autó mellett áldogáló idősebb férfi felé, a kezében két monster feliratú fémdobozos itallal. A kopottas ruhában várakozó férfi a keleti oldalfényben keskeny, hosszú árnyékot vetett. A fehérpólós azzal a lendülettel, amivel jött, nyújtotta is az egyik italt az idősebb férfinak, aki egy pillanatig csak állt, mint aki nem is hiszi el, amit lát, aztán kedvesen bíztatva hozzátette, neked hoztam, amire az tétován elvette. Köszönöm szépen, de én nem is tudom, mi ez, mondta zavartan, majd kinyitotta az autó jobboldali ajtaját, kivett egy teával teli, felirat nélküli műanyag flakont, és a másik felé mutatta, hoztam magammal innivalót. A fiatal férfi bólogatott, miközben kinyitotta a magáét, persze, az is jól fog jönni, de ez más, ez felpörget. A férfi a kezében levő két italra nézett és halkan, bizonytalanul ismételte el, felpörget.

Az első meleg nyári nap volt. A széltől kócos nő világoskék kötényruhában üres piros bevásárlószatyrot lóbálva billegett a Szigony utcai spár melletti első pad felé. Kénytelen volt csoszogni, mert a papucs tépőzárja a bal lábán már csak egy pontban tartottam magát, és a jobblábas is megkezdte a lefegést. Már messziről mondani kezdte a két padonülőnek, hogy hallom, mi van a Micikével. Azok ketten elmerülten beszélgettek éppen egymás felé fordulva, oldalvást dőlve a pad támlájának, de a Micikére odakapták a fejüket. Éppen mesélem, mondta az egyik, hogy átszúrták a lábát drótokkal, komolyan mondom, tisztára állatok ezek, de szerintük meg fog gyógyulni. A kékruhás nő állt, nézett rájuk gyanakodva, majd bizonytalanul azt kérdezte: mi? Drónokkal?

Körülpillantva lépett be a novemberi napsütötte kedd délelőttből a Ferenc téri Bestmarkt műszaki kereskedésbe a nő. Kézfertőtlenített, közben végignézett a két pultoson, az előttük álló vevőkön és a pult közelében állva várakozó fiatal férfin. Mindenki maszkban volt, ahogy ő is. Íves felfelé mozdulattal levette a kalapját a fejéről, a szabad kezével megigazgatta a haját, majd leült egyik fotelba. Lassan, kedvtelve nézett körbe. A hozzá közelebbi vevő telefon-listából vásárolt, sorra hozatta ki a tizenhárom számítástechnikai tételt. Az eladó minden egyes tárgy előtt, és után is alaposan megnézve a monitorját. A férfi minden bedobozolt holmihoz külön-külön nejlonszatyrot is kért. A másik vevő ugyancsak a telefonját nézve kérdezett műszaki adatokat. A nő egyre hosszabban, és egyre értetlenebbül nézett a négy férfira. Húsz perc telt el, amire az egyik vevő tizenhárom nejlonszatyorral távozott. A fiatal férfi, aki addigra már türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, azonnal odalépett a helyére. Ekkor állt fel a nő, és rövid, nyugodt léptekkel közelebb sétált a pulthoz. Innen is körülnézett. Lassan körbefordult, mit egy kamera. Majd figyelni kezdte a két beszélgetést. A fiatal férfi közben felhívott valakit telefonon is, az illetővel ugyancsak tanakodott számokon és márkaneveken, az eladót is belevonva a beszélgetésbe. A nő már, több mint fél órája várt. Hallgatta a két, végeláthatatlannak tűnő beszélgetést. Egyszercsak a pulthoz lépett, a két férfi közé, és erőteljesen megszólalva azt kérdezte, ez valami továbbképzés itt, vagy idejárnak társalogni? Mind a négy férfi elhallgatott és ránézett. Az idősebb vevő a nő felé fordult és kedvesen élcelődve azt mondta, maguk nők ugyanezt csinálják a fodrásznál. A nőnek elkerekedett a szeme, úgy nézett a férfira, mintha el se hinné, amit hallott, majd elmosolyodott: az legalább meglátszik rajtunk. Magukon meg, mérte végig a férfit, na... nem mondok inkább semmit. Hátatfordított, visszasétált a fotelhez, flegmán lezuttyant, hátradőlt, keresztbevetette a lábát, az ölébe tette a kalapot, és a kezét a karfára dobta.

Mindenki jól megnézte a feltűnően tökéletes izomzatú, kopaszra borotvált harmincas férfit a Paskálon vasárnap délben, ahogy ruganyos könnyedséggel beleereszkedett a váltófürdő hideg medencéjébe. Lebukott, hosszan a víz alatt volt, majd kicsit várt, miután feljött, és ráérősen átlépkedett a forró vízbe. A két húsz körüli fiú, akik korábban beszélgettek, némán lesték. Rájuk nézett a világoskék tekintetével, amire az egyikük halkan megkérdezte: gyurmázol? A férfi mintha gondolkodott volna ezen, úgy mondta, hát, annyira nem, aztán kicsit várt, de edzek, tette hozzá. Erre felbátorodva kérdezte a másik, hogy mit. Emema, válaszolta halkan. Ketrecharcos, mondta hangosabban egyik fiú a másiknak, aki rávágta, tudom. Azzal visszafordult a férfihez, s kedvesen pimaszul viccelődve kérdezte: és elég jó vagy? Azt nem tudom, hogy elég jó vagyok-e, mondta a férfi, de ebből élek, és közben elmosolyodott, mint akinek éppen eszébe jut valami. Aztán fellépett a két medence közti átjáróra, a hideg medence üres volt, kedvtelve beleugrott, lent maradt egy ideig, majd amikor felállt, a forróvizes medencéből mindenki leplezetlenül bámulta a hatalmas hátát a részletgazdag tetoválással: ördög és angyal szkandereztek egymással, nem volt világos, melyik áll nyerőre.

Hétfő délelőtt a Magdolna utcán szirénázva jött a rendőrautó, a kereszteződés előtt nagyot fékezett, aztán félreállt. Két rendőr szállt ki belőle lendületesen, gyors léptekkel, határozottan mentek a Koszorú utca sarkára, ahol egy széttört tévé terült el a járdán. A szerte heverő szilánkok és fekete műanyagdarabok fölé hajoltak gondosan, majd izgatottan hátraléptek kettőt, hosszasan néztek fel, aztán le, újra a tévére, majd egymásra, tanácstalanul.

A férfi a Koszorú utcában ment hatodikán reggel 9-kor a Tavaszmező felé tetőtől talpig mikulásruhában. Jobb kezében fogta a hátára vetett, majdnem teli mikulászsákot. Az utca, ahogy fölötte az ég is, nyirkos volt, üres és aszfaltszürke. A férfi felemás léptekkel haladt: a bal lábával hosszabbat lépett, mint a jobbal, csosszanva. Már majdnem az utca végére ért, amikor lassított és bal kezével igazított egyet a mikulássapkáján, aztán oldalról a kiskabátja alá nyúlt, hogy feljebb húzza a kissé lecsúszott nadrágját. Egy pillanatra kilátszott a rasztafári pálmafás alsónadrágja.

A Kálvária téren szállt fel szerdán koraeste a tömött 9-esre a harmadik ajtónál a rosszul öltözött férfi, és rögtön a sötét gumicsukló-részbe sodródott. Még el se indult el a busz, már ordibálni kezdett a homályban, kissé iránytalanul, az érthetetlenségig kásásan, de nagy hangerővel. A vele közvetlenül, szorosan szemben álló kopasz, kigyúrt, húsz év körüli fiú azonnal befeszült, előre tolta az arcát, a férfi felé és pislogás nélkül mereven nézett rá, jelezve, hogy ezt hagyja abba. A férfi kissé oldalra fordította a fejét, mintegy ignorálva a jelzést, és ordított tovább, szinte levegővétel nélkül teljes erejével, az éppen induló buszon imbolyogva. Aztán mielőtt elvesztette az egyensúlyát, odakapott, közvetlenül a fiú mellé, hogy megkapaszkodjon. A fiú ekkor hatalmasat üvöltött, mi a kurva anyádat károgsz itt az arcomba. A férfi erre hirtelen a fiúra nézett, kicsit felé is hajolt és suttogva válaszolt valamit, amire a fiú meglepetten hátrahúzta a fejét, nézte a férfit, aztán jobbra, meg balra tekintett, és mögé is, mintha keresne valamit, majd szelíden azt mondta, írass föl valamit, hallod, neked is jobb lesz.

Hétfő koradélután a csontig hatoló hőségben a VITUKI strandon, az egyik nagy fenyőfa árnyékában ült az ősz, frissen berakott hajú napszemüveges nő műanyag széken bikiniben, vállán törölközővel. Telefonált. Mellette gyönyörű világoskék cipzáros hűtőtáska, előtte a műanyag asztalon kis tálca, rajta kimagozott sárgadinnyeszeletek, héjak, egyiket késsel piszkálta, ahogy beszélt. Amikor a tíz év körüli gyerekekből álló úszni tanuló csapat hangos visításban tört ki az edzés végi játék okán, a nő felemelte a hangját, és átéléssel azt mondta, én már annyit szenvedek, hogy azt se bánom, ha holnapután feldobom a talpamat.

Szemben ültek egymással, mindkettőjük lába közt teli szatyor volt. Kicsit megbillentek, ahogy kanyarodott a villamos, a nő gyorsan meg is fogta a szatyor fülét. Itt volt a Fenyő-gyilkosság, szólalt meg a férfi, és kifelé mutatott a fejével. A nő csodálkozva nézett arra. Aznap éppen biciklivel jöttem, folytatta, aztán elhallgatott. Abban az évben már február huszonnyolcadikán virágzott a mandula, tette hozzá. A nő már nem figyelt, a nap után fordította az arcát.

Vakítóan ragyogott a mindent beborító nedvesszürke mocsok csütörtök délben az Erzsébet királynő úti gyalogos-aluljárónál, ahogy a Krónikus Elfekvő felől sütött a nap a vasút felé. Öten álltak körben az emelkedőn, egy fiatal nő és négy férfi, mögöttük két talicskában lapátok, söprűk. Mind cigarettáztak, néha szóltak pár szót, nevetgéltek. A nő a cigaretta felénél tartott, amikor lassan a mellette álló fiatal férfi felé fordul, a többiek is elhallgatnak, ahogy mélyen a szemébe nézett. Na, mi van, szégyellős vagy, kérdezte a nő. Nem, csak ha gondolkodni kezdek, azonnal bevörösödök.

A Lehel téri piacon a péntek délutáni forgatagban lassan sétált a fehér prémmel szegélyezett rózsaszínű, kigombolt kabátos ötéves formájú kislány a szatyros férfival kézenfogva, ide-odatekintgetve csicsergett, kommentálta, amit lát. Amikor ráfordultak egyik hentes sorra, a kislány hirtelen megáll, és drámaian azt mondta, nem akarom azt látni, hogy egy csirke meghal. Előremutatott, felnézett a férfire, és beleegyezést váró hangon hozzátette, jól ne menjünk oda. A férfi elgondolkodva nézett rá, sóhajtott egyet és azt mondta, hát, jó.

A lovaglócsizmás nő minden tálcát végignézett hajladozva a körúti Hamdi cukrászdában. A pult másik oldalán a pepitanadrágos, kötényes férfi figyelmesen követte a mozdulatait. A nő végül odalépett a pulthoz, és hosszas variálás után rendelt szilveszter délelőttre egy kiló vegyes szárazsüteményt, és egy kiló juhtúrós rudat. Amikor a férfi írni kezdte a megrendelő lapot, a nő tétován megszólalt, én hiába sütök, nekem nem sikerül, de maga a mester, ugye, magának szokott sikerülni. A férfi erre felnézett, a bajusza felugrott a mosolytól, ahogy azt mondta, hát, persze.

A szegedi Mars téren a hétfő reggeli Siófok-Hévízi buszra várakozó sorban állt a frissen nyírt hajú tizenhat éves forma fiú. A sorban mindenki nyújtogatta a nyakát, miért megy olyan lassan a felszállás, a fiú nem, mert közel két méter magas volt, jól látta, mivel vacakol a sofőr. A férfi, aki legalább egy fejjel alacsonyabb volt nála, szótlanul araszolt mellette. Amikor az ajtó elé értek, a férfi a farzsebéből elővette a pénztárcáját, kivett, kettéhajtott egy ötezrest, és a fiúnak nyújtotta. A fiú halkan azt mondta, anyu adott már. Nem baj, mondta a férfi, és a fiú kezébe tolta a pénzt.

A Leonardo da Vinci utcában ment a hajlott hátú nő járókerettel, nagyon lassan, lábszárközépig érő aprómintás rövidujjú, szürkésbarna nyári ruhában és mamuszban. Jobb kezében nejlonszatyor volt, kikandikált belőle a kilós kenyér. A hófehér bőrű, seszínű, ritkás hajú, feltűnően egyenes tartású férfi, aki szembejött vele, a Baross utca felé haladt megfontolt léptekkel, testhez álló fehér atlétát, fekete vászonsortot, lábszárközépig érő fekete zoknit, tépőzáras szandált viselt. Egy gondosan összehajtogatott zacskót fogott. Napok óta repülőgépzajtól döngött a környék, akkor is, szombat délelőtt. Amikor már csak egy lépésre voltak egymástól, a nő hirtelen felegyenesedett, a férfi egyik, majd másik kifelé fordított lábára nézett, és azt mondta, oroszok, hallja? Megismerem, emelte fel lassan a tekintetét, ezek oroszok. A férfi megállt, mert egyébként is le kellett volna lépnie a járdáról, nem fért volna el a járókerettől egyik oldalra sem, és azt kérdezte tétován, nekem beszél? A nő várt egy pillanatot, mint aki nem tudja hirtelen, tényleg, kinek, aztán a férfi szemébe nézett, higgye el nekem, tudom, hogy ezek oroszok. A férfi gyanakodva nézett a nőre, aztán az ég felé fordította az arcát, de úgy, mint aki tudja, úgyse lát semmit, és azt válaszolta, némiképp felélénkülve, hát, még az is lehet, hogy oroszok. Aztán két apró lépéssel igazított a menetirányán, lenézett az úttestre, maga elé, majd bátran, lendületből lelépett a járdáról.