Hát te hova mész, kérdezte december harmincadikán a sötétszürke kabátos nő a 147-es busz Tinódi utcai megállójában kilenc óra körül a már mindent bepermetezett esőben a világosszürke kötött kalapot viselő nőtől, akinek a kalap alól rendezetten kilógott a frissen festett sötétvörös haja. A piacra. Hát a Robi, kérdezte. Nem tudod, kérdezett vissza. November ötödikén. Meghalt, kérdezte, nem tudtam. Ötvenöt évet éltünk együtt. Mi ötvenhetet. Elhallgattak. A sötétszürke kabátos szólalt meg, nem tudom, hát, akármilyen is volt... sajnálom, emelte fel bizonytalanul kérdőre a hangsúlyt. A kötött kalapos lenézett a nyálkás járdára maga elé, hát, nem tudom. Aztán magasabb hangon folytatta, elsején elesett a fürdőszobában, bevitte a mentő, combnyak, megoperálták, aztán pár nap múlva az orvos mondta, mit kellene még csinálni. Én meg, tudod, hogy mit akarnak még tőlem, itt van a kórházban, hát, érted. Nem. És aztán lementem a büfébe, de csak tíz percre.