A Rákóczi térnél szállt fel a négyes metróra a két húsz körüli fiú. Már akkor üvöltve röhögtek, amikor megálltak a kapaszkodóoszlop mellett. Mindketten nagyon izmosak voltak, feszült rajtuk a testhez tapadó póló. Mindenki őket nézte, a közelben ülő, ünneplőbe öltözött család is: a flitteres-csipkés blúzos, dzsőrzészoknyás, lakkszandálos anyuka, az öltönyös nyakkendős, nagyon erős szemüveget viselő nyúlánk apuka és közöttük a kicsiben pontosan ugyanilyen, tán első osztályos kisfiú. A két fiú szinte vergődött a röhögéstől, és nem csillapodott a kedvük. Már fékezett a szerelvény a Keleti előtt, amikor az egyik benyúlt a zsebébe, és véletlenül kirántott egy gyűrött papírt, amitől újabb röhögő rohamot kapott. Az apuka kicsit várt, aztán egy lélegzetvételnyi csendben odaszólt neki, fiatalember, kiesett valami a zsebéből. A fiú levegőt kapkodta nevetett, úgy mondta, nem baj. Közben felállt az ajtótól távolabb ülő anyuka és a kisfiú, az apuka pedig még ülve mondta kicsit hangosabban, persze, hogy nem baj, de vegye fel. Ezután lassan állt fel, előre kibújva a kapaszkodó keresztvas alól, hogy be ne verje a fejét, így akaratlanul is a fiúk fölé tornyosult. Közben megállt a metró, a két fiú fuldokló röhögéssel nézett fel rá, majd akinek kiesett a papír a zsebéből, lehajolt, felvette, de képtelen volt felegyenesedni a nevetéstől. Úgy, görnyedve lökött egyet a másikon, ahogy kiléptek az ajtón. A kisfiú fogta a szülei kezét, és ahogy elindultak, kereste az apja tekintetét, aki miután kibújt az ajtón, ránézett, rámosolygott, a kisfiú meg vissza.