A Leonardo da Vinci utcában ment a hajlott hátú nő járókerettel, nagyon lassan, lábszárközépig érő aprómintás rövidujjú, szürkésbarna nyári ruhában és mamuszban. Jobb kezében nejlonszatyor volt, kikandikált belőle a kilós kenyér. A hófehér bőrű, seszínű, ritkás hajú, feltűnően egyenes tartású férfi, aki szembejött vele, a Baross utca felé haladt megfontolt léptekkel, testhez álló fehér atlétát, fekete vászonsortot, lábszárközépig érő fekete zoknit, tépőzáras szandált viselt. Egy gondosan összehajtogatott zacskót fogott. Napok óta repülőgépzajtól döngött a környék, akkor is, szombat délelőtt. Amikor már csak egy lépésre voltak egymástól, a nő hirtelen felegyenesedett, a férfi egyik, majd másik kifelé fordított lábára nézett, és azt mondta, oroszok, hallja? Megismerem, emelte fel lassan a tekintetét, ezek oroszok. A férfi megállt, mert egyébként is le kellett volna lépnie a járdáról, nem fért volna el a járókerettől egyik oldalra sem, és azt kérdezte tétován, nekem beszél? A nő várt egy pillanatot, mint aki nem tudja hirtelen, tényleg, kinek, aztán a férfi szemébe nézett, higgye el nekem, tudom, hogy ezek oroszok. A férfi gyanakodva nézett a nőre, aztán az ég felé fordította az arcát, de úgy, mint aki tudja, úgyse lát semmit, és azt válaszolta, némiképp felélénkülve, hát, még az is lehet, hogy oroszok. Aztán két apró lépéssel igazított a menetirányán, lenézett az úttestre, maga elé, majd bátran, lendületből lelépett a járdáról.