A férfi a Koszorú utcában ment hatodikán reggel 9-kor a Tavaszmező felé tetőtől talpig mikulásruhában. Jobb kezében fogta a hátára vetett, majdnem teli mikulászsákot. Az utca, ahogy fölötte az ég is, nyirkos volt, üres és aszfaltszürke. A férfi felemás léptekkel haladt: a bal lábával hosszabbat lépett, mint a jobbal, csosszanva. Már majdnem az utca végére ért, amikor lassított és bal kezével igazított egyet a mikulássapkáján, aztán oldalról a kiskabátja alá nyúlt, hogy feljebb húzza a kissé lecsúszott nadrágját. Egy pillanatra kilátszott a rasztafári pálmafás alsónadrágja.
Mese a kárpitos feleségéről
VálaszTörlésA kárpitos és a felesége a harmadikon lakott.
Csak a konyhájuk ablaka nézett az utcára,
a szobákból csak a folyosót lehetett volna látni, ha kinéztek volna az ablakon.
A kárpitosműhely a ház egyik pincehelyiségében volt. Azt beszélték, hogy nagyon
jól ment az üzlet és gazdag emberek voltak, bármit is jelentett a gazdagság abban az
időben. A sok munka mellett valahogyan nem jutott idő
arra, hogy gyerekük szülessen, mert mindig jött egy újabb és újabb megrendelés,
hol egy sezlont, hol foteleket, hol mást kellett rendbe hozni. A pinceműhely raktárában
meg csak gyűlt a sok afrik, bútorvászon, meg ami még kellett a munkához.
Az évek teltek-múltak, a kárpitost a felesége munka után sokszor a hátán cipelte fel
a harmadikra, mert a sok port egyre többször öblítette le az ura a sarki kocsmában.
Elmúltak azután azok a szép hatvanas évek, divatba jött a Beatles, meg lázadtak a
fiatalok valami ellen úgy általában, és kimentek a divatból a sezlonok. Az emberek
inkább típusbútorokat vásároltak, a sezlonokat kivitték a hétvégi házukba, és Trabantra
gyűjtöttek. Megváltozott a világ. Nem nagyon, de megváltozott.
A sok por tette vagy a sok ital , vagy talán az egyre kevesebb megrendelés nem tudni,
de a kárpitos egy napon meghalt.
Az asszony akkor kezdett furcsán viselkedni.
A sok-sok afrikot, bútorvásznat meg ami még régen kellett az ura munkájához mind
felvitte a harmadik emeletre, és megtöltötte vele a szobákat, de még a konyhát is.
Nem nyitott többé ablakot, az ajtót is csak résnyire ha nagyon muszály volt, a függö-
nyöket sem húzta félre, villanyt sem kapcsolt, télen pedig még fűteni sem fűtött. Félt,
hogy a cserépkályhából kicsapó szikra felgyújta azt a sokmindent, a vagyont amit őrzött.
Jótét lelkek a szomszédságból néha bekopogtattak hozzá, de csak az ajtórésen át
tudtak beszólni: kell-e valami. Az asszony senki sem engedett be, mert féltette
azt a sok-sok afrikot, bútorvásznat, meg ami még kellett régen az ura
munkájához.
Állítólag egyszer beengedett valakit, de ez csak pletyka, és az a valaki
talán ékszereket vitt el tőle, ezt nem lehet tudni, csak afféle szóbeszéd volt ez, semmi
más.
Az biztos, hogy az igazi kincseit, a sok-sok afrikot, bútorvászat egyebeket senki sem
bántotta.
Amikor meghalt és rátörték az ajtót, minden ott volt sértetlenül a szobákban, de
még a konyhában is.
Megőrizte az ura vagyonát.