Éppen egy héttel karácsony előtt, csütörtök reggel szürke kötöttsapkás nő jött ki a Laky Adolf utcai FŐKEFÉtől, fakópiros kabátban. A jobb zsebéből kicsit kilógott egy fehér nejlonzacskó. Két kezében maga elé tartott egy-egy legalább másfél méteres nyelű vadonatúj tollseprűt. Bár rendületlenül egyenletesen lépdelt, volt valami feszült igyekezet a járásában. Amikor kiért a sarokra, meglátta, hogy érkezik az Újpalotára tartó villamos. Az arcán felragyogott a derű, de nem esett ki a ritmusból, a maga elé tartott tollseprűkkel magabiztos könnyedséggel lépkedett a megálló felé. Abban a szempillantásban ért oda az első ajtóhoz, amikor a villamos megállt.

Szerda este lépett be a nő a Lövölde téri Lidlbe, hirtelenlila kötött micisapkája elhalványult a vörös rúzsa fölött. Megvetően nézett végig az előtérben álló biztonsági őrön, és ahogy elment mellette, azt dohogta, hát, persze, a főrendező. Egyenesen a dobozos sörökhöz ment, kicsit nézegette őket, aztán egyet levett, továbblépkedve kinyitotta, és kedvtelve iszogatni kezdte. Sétálgatott a sorok közt, és néha fejcsóválva azt mondta, méghogy főrendező.

A férfi a Fogarasi út elején, a NAV Kelet-budapesti Adóigazgatóságának irodájának ajtaja elé lépett ki. Pattanásig feszítette farmerjét és rövid ujjú fehér pólóját a hatalmas izomzata. Karján a mozdulattól, ahogy a füléhez emelte a telefont, görögdinnye-szeletnek látszott egyik színes tetoválása. Na, helló, mondta a telefonba, kell egy szerződés az arabnak, aztán továbblépett, a másik iroda bejárata elé, először a portásra nézett, majd a tekintetével keresgélt kicsit, és amikor meglátta a feliratot, Nemzeti Pedagógus Kar, megállt, meredten nézte a táblát. Hallgatott kicsit, majd halkabban újra azt mondta, kell egy szerződés az arabnak. Vett egy nagy levegőt, és erőből, fojtottan tette hozzá a lélegzetnyi szünet után, most, majd anélkül, hogy lenyomta volna a hívást, zsebre vágta a telefont.

Badacsonytomajon a minicoophoz közeli presszóban csütörtök reggel nyolckor a félhangos kertévétől távolabb, a sarokban ült egyik négyszemélyes asztalnál a fiatal férfi. A mellette levőnél egy idősebb. Mindketten fogták az üveg sörüket, mindketten maguk elé néztek. Az idősebb asztalán félretolt üres decispohár is volt. Hosszabb hallgatás után, továbbra is maga elé nézve kérdezte: de ha láttad, hogy mozdulni sem lehet, annyian vannak, minek mentél rá? A fiatal akkor teljes felsőtesttel felé fordult, és azt mondta emelkedő hangon, mert volt matricám, háromezer forintért, bazmeg. Aztán visszafordult és maga elé nézve hosszan fújta ki a maradék levegőt.

Az Andrássy úton, a Bábszínházzal szemben a biciklisáv melletti padon ült a hatvanas férfi, papucsban, fehér atlétában és egy rikító narancssárga szörfnadrágban. Reggel fél hét volt, az előző esti vihar tócsái már majdnem felszáradtak. A férfi keresztbevetett lábbal ült, két karját a pad támlájára fektette, jobbkezében egy durit üvegpohárban kis kávé volt, gondolatnyi tejjel. Meglengette a felül levő lábát, hátrabillentve és kissé balra fordítva a fejét azt mondta, na, mi van már. Egy kisebb loncsos fekete kutya távolabbról, a sarkokról odanézett. 

A férfi, a nő és a lány szótlanul figyelték a pincért, aki sorra tette le a a kelyheket, csészéket, poharakat, tányérokat a híres Klauzál téri cukrászda utcai asztalára. Ahogy elment, a nő és a lány kiskanalat fogtak, a férfi pedig hátradőlve még egy gombot kigombolt a kissé már gyűrött és mellig kigombolt fehér ingén és azt mondta, na, most székesegyház ide, mammamia oda, én még egyszer ilyen szart nem nézek meg. A kanalak egy pillanatra megálltak a levegőben, aztán a lány szusszantott egyet, letette a kanalat, leszegte a fejét és keményen azt mondta, dóm. A férfi felvette a villáját, közben kérdezte, mi? Nem székesegyház, dóm, mondta a lány már a férfi arcába nézve. Nem mindegy, kérdezte a férfi engedékenyen.

A dél körüli forróságban az Ikea és a Sugár közti egyik padra ült le a gyógyszandálos nő, mellé a tízéves forma fiú, a lábánál legalább két számmal nagyobb strandpapucsban. A nő egy hell feliratú energiaitalt húzott elő a közöttük levő szatyorból és odaadta a gyereknek. Mama, pont ilyet akartam, nyúlt boldogan a dobozért a fiú. A nő bólintott, hát akkor jól van, mondta, és ahogy hátradőlt, a nyakában megcsillant a kicsi aranykereszt.

A Cairns Central bevásárlóközpont háta mögött a fülledt őszi péntek kora délutánján három nagy fa közös árnyékában a járda közepén egy csukott szemű, kecsesen karcsú, idősebb férfi feküdt az oldalán mellkasához hajlított karral, kissé felhúzott lábbal, mozdulatlanul. A feje alatt egy fehér párna volt. Tizenkét ember ült körülötte élénk színes ruhákban, vállhoz húzott térddel szó nélkül, a mellettük halkan ellépkedő járókelőkre ügyet sem vetve. Nem jött meg a ciklon, amiről a városban napok óta beszéltek, a mélyszürke égtől sötétnek látszó faleveleket hangtalanul hintáztatta a szél.

Délelőtt háromnegyed tizenegy volt, amikor Edmonton előtt letért az útvonaláról a SunBus 142-es járata. A sofőr egy pillanatra visszatartotta a levegőt, más jelét azonban nem adta a csodálkozásnak vagy az ijedtségnek, amikor megpillantotta  a zsákutca fordulóját és hirtelen a fékre lépett. Komótosan körbejáratta a buszt a szűk helyen, aztán a tükörben megkereste a fékezés óta csodálkozva nézelődő utas tekintetét és mosolyogva azt mondta, wrong  way, aztán hozzátette, már előre, az útra nézve, it's my first day, you know. 

A férfire minden nagy volt: a térd alá lógó kékes szürke laza sortja, a hasonló színű, hosszú és bő pólója, az átlátszatlan napszemüvegre mélyen ráhúzott baseball sapkája. A nőre, akivel kéz a kézben sétáltak a Shields streeten a Central felé, minden kicsi: a spagettipántos top szélei bevágtak a sovány testébe, a streccsfarmer rövid és olyan szűk volt, hogy harminc centinél nem tudott nagyobbat lépni, szedte is szaporán a lábán, hogy tartsa a tempót a férfival. A vállig érő dús, egyenesszálú haja mindig túllendült a feje körül, amikor férfi felé fordulva kis szünetekkel azt mondta egymás után háromszor, anélkül, hogy a férfi akár csak ránézett volna, everybody was so important but not me.