Kedden koradélután futott messziről az iskolatáskás kisfiú a Muzsikus cigányok parkjánál a troli felé, de az pont bezárta előtte az ajtót. A kisfiú nem értette hirtelen, mi van, hozzáért az ajtóhoz, mint aki nem is hiszi el, hogy bezárult. Aztán tétován az ajtó melletti nyitógombra nézett, mert a troli még mindig a megállóban állt. Ekkor indult el felé a nála nem sokkal magasabb középkorú férfi, aki ezüstláncokkal díszített fekete műbőrdzsekit viselt, és azt mondta izgatottan, nyomd meg öcsém, hát, én nyomjam meg? A kisfiú megnyomta, miközben hátra is pillantott a biztatásra, az ajtó kinyílt, ő gyorsan fellépett, az ajtó csukódott és már ment is a troli. A férfi pedig megállt azon a helyen, ahol a kisfiú fellépett, nézett a troli után és tett három elégedett, lendületes karkörzést előre.

Szombat késődélelőtt a székelyudvarhelyi kézműves vásárban, amikor már csak kevesen szédelegtek a hűvösben, egyik szörpös pult közelében állt zárt körben három hatvan körüli férfi. Egyikük biciklivel volt, amit a keresztcsontjának támasztott, úgy magyarázott. A bal tenyerét felfelé tartotta, a kör közepén mellmagasságban, a jobb kezével pedig, összefogott ujjakkal a tenyér közepébe ütögetett, miközben azt mondta félhalkan, jelentőségteljesen, Órbán Viktor. És akkor a bicikli kimozdult az addigi stabil támaszból, az első kereke kifordult oldalra, megindult, a férfi utánakapott a jobb kezével, az ülést meg is fogta, de a bal kezét még pár pillanatig ott tartotta, a felhős ég felé, a hirtelen beállt csendben.

Eszement hőség volt Szegeden péntek délben. Egyre többen jöttek ki a strandra. A férfi a Lapos Beach egyik műanyag ágyáról ereszkedett le a folyóba. Hatalmas volt, különösen széltében. Egy nálánál lényegesen kisebb testű férfival beszélgetett, ahogy a homokban fekvők mellett lépkedtek. Tempósan ereszkedtek bele a vízbe, mellmagasság körül álltak meg. Néhányszor belebújtak nyakig, közben valami munkahelyi vitáról beszélgettek, majd elunták. Kis csönd után azt kérdezte a kisebb, te át mernél úszni a túlpartra? Persze, miért ne, felelte. Én biztos, hogy nem, mondta a kisebb, félek az örvényektől. Hát, én nem félek, válaszolt a másik. Nincs akkora örvény, amelyik engem le tudna húzni. Közben lassan a part felé fordultak, és megindultak kifelé. Amikor már a parton voltak, a meredeken sütő napfényben egy lassú pillanatra becsillogott a nagyobbik vizes hátán az ábrázolt széleken kevéssé kontúros, gigantikus méretű pillangótetoválás.

 

A Rákóczi térnél szállt fel a négyes metróra a két húsz körüli fiú. Már akkor üvöltve röhögtek, amikor megálltak a kapaszkodóoszlop mellett. Mindketten nagyon izmosak voltak, feszült rajtuk a testhez tapadó póló. Mindenki őket nézte, a közelben ülő, ünneplőbe öltözött család is: a flitteres-csipkés blúzos, dzsőrzészoknyás, lakkszandálos anyuka, az öltönyös nyakkendős, nagyon erős szemüveget viselő nyúlánk apuka és közöttük a kicsiben pontosan ugyanilyen, tán első osztályos kisfiú. A két fiú szinte vergődött a röhögéstől, és nem csillapodott a kedvük. Már fékezett a szerelvény a Keleti előtt, amikor az egyik benyúlt a zsebébe, és véletlenül kirántott egy gyűrött papírt, amitől újabb röhögő rohamot kapott. Az apuka kicsit várt, aztán egy lélegzetvételnyi csendben odaszólt neki, fiatalember, kiesett valami a zsebéből. A fiú levegőt kapkodta nevetett, úgy mondta, nem baj. Közben felállt az ajtótól távolabb ülő anyuka és a kisfiú, az apuka pedig még ülve mondta kicsit hangosabban, persze, hogy nem baj, de vegye fel. Ezután lassan állt fel, előre kibújva a kapaszkodó keresztvas alól, hogy be ne verje a fejét, így akaratlanul is a fiúk fölé tornyosult. Közben megállt a metró, a két fiú fuldokló röhögéssel nézett fel rá, majd akinek kiesett a papír a zsebéből, lehajolt, felvette, de képtelen volt felegyenesedni a nevetéstől. Úgy, görnyedve lökött egyet a másikon, ahogy kiléptek az ajtón. A kisfiú fogta a szülei kezét, és ahogy elindultak, kereste az apja tekintetét, aki miután kibújt az ajtón, ránézett, rámosolygott, a kisfiú meg vissza.

Hétfő délután a láthatósági mellényt, kék munkásnadrágot és munkavédelmi bakancsot viselő magas, karcsú fiatal férfi az 5-ös és 6-os vágány közt lépdelt táncos könnyedséggel Kelenföldön. Gurulós nagy kék kukát húzott maga után. Sorra, minden szemetesnél megállt, virtuóz mozdulattal emelte ki félkézzel a szemetest az állványról, és a másik kezével vállmagasságban forgópontot képezve öntötte tartalmát a nagy kék kukába, az üres szemetest pedig visszacsúsztatta az állványra, majd lendült tovább. Megtelt a nagy kék kuka, de a peron végéig még három szemetes várta. Tempóvesztés nélkül perdült fel a következő padra. A kukát ugyanezzel a mozdulattal húzta közvetlenül a pad mellé, és mintha zeneszóra mozogna, már lépett is bele egyik, majd másik lábbal a szeméttel teli kukába, aminek a két szélét elengedve felegyenesedett. Két, ellentétes irányú csípőcsavarral tömörítette a szemetet, közben pedig hosszú karjával mintha lágyan megtámaszkodott volna a levegő egy-egy pontján. Majd újra megkapaszkodott a kuka peremén, apró tolódzkodással visszalépett a padra, aztán le a peronra, dallamosan továbblépkedve a három szemetes felé.