Szeles tavaszi csütörtök koradélután volt, rohanó felhőkkel. Éppen kisütött a nap, amikor a Rozgonyi Piroska utcában, a dunaparti korzóhoz közel összefutott a két nő. Lelkesen üdvözölték egymást, majd a futóruhás azt kérdezte, mikor jön haza a Hanna. Holnap, de azt nem tudom, hogy ide, vagy a pasijához. A kérdező értetlenül nézett. A másik erre hozzátette, a pasija Pesten lakik, közben a Duna túloldalára, Újpest felé mutatott. A futóruhás erre felkiáltott, jézusom. A másik elgondolkodva mondta, jó, hát majd ide is hazajön, gondolom, holnapután.

A Flórián téri megállóból indult el a 34-es busz a valószínűtlenül napsütötte szombat délelőtt. Mi volt a bácsival a baj? kérdezte felszállás után a babakocsiból az anyját a kisfiú. Nem tudjuk, nézett körül a nő. Már hogyne tudnánk, szólalt meg mellette a hirtelen haragra lobbant férfi. Hát, ott volt mellette az üres borosüveg. Mit nem lehet ezen tudni? Miért kell hazudni a gyereknek? A nő leforrázva nézett a gyerekre, igyekezett úgy csinálni, mintha nem neki szólna a kérdés, de a kisgyerek a férfi felé fordulva hangosan kérdezte, mit mond a bácsi? A nő sóhajtva erőt vett magán, a férfi felé fordult és azt mondta, jó, akkor elmondaná a kisfiamnak, mi volt a baj a földön fekvő bácsival? A férfi meglepetten nézett a nőre, kicsit hallgatott, majd azt mondta, sokat ivott. De miért, vágta rá azonnal a kisfiú. A férfi a nőre nézett, megint hallgatott, és kirobbanó nevetéssel azt mondta, na, látod, azt nem tudom. Erre a nő mosolyogva azt mondta, ja? Pedig azt hittem, tudja. A férfi arcáról egy pillanatra lehervadt a nevetés, de ahogy a nő elnevette magát, a férfi is, újra, fejcsóválva, aztán a kisfiú is, aki kicsit csodálkozott, majd igyekezett még nagyobbat nevetni, mint a felnőttek.