Hát te hova mész, kérdezte december harmincadikán a sötétszürke kabátos nő a 147-es busz Tinódi utcai megállójában kilenc óra körül a már mindent bepermetezett esőben a világosszürke kötött kalapot viselő nőtől, akinek a kalap alól rendezetten kilógott a frissen festett sötétvörös haja. A piacra. Hát a Robi, kérdezte. Nem tudod, kérdezett vissza. November ötödikén. Meghalt, kérdezte, nem tudtam. Ötvenöt évet éltünk együtt. Mi ötvenhetet. Elhallgattak. A sötétszürke kabátos szólalt meg, nem tudom, hát, akármilyen is volt... sajnálom, emelte fel bizonytalanul kérdőre a hangsúlyt. A kötött kalapos lenézett a nyálkás járdára maga elé, hát, nem tudom. Aztán magasabb hangon folytatta, elsején elesett a fürdőszobában, bevitte a mentő, combnyak, megoperálták, aztán pár nap múlva az orvos mondta, mit kellene még csinálni. Én meg, tudod, hogy mit akarnak még tőlem, itt van a kórházban, hát, érted. Nem. És aztán lementem a büfébe, de csak tíz percre.

Péntek koradélelőtt volt, érthetetlenül gyönyörű október végi napsütés. A kilences busz úgy állt meg a Kálvária téren, hogy a leszállóknak szinte tökéletesen szembesütött. A harmadik ajtónál lelépő, zsinór nélküli fülhallgatós, kigombolt bőrdzsekis fiatal férfi kedélyesen lazán, ritmikusan bólogatott, ahogy kinyílt előtte az ajtó. Hunyorítva, könnyed lendülettel lépett le az alacsonypadlós buszról, de mielőtt földet fogott volna, a trolivezeték tartóoszlopába bólintott. Az oszlop jókorát kondult, a férfi összeszorított ujjakkal dörzsölgette a homlokát, és miközben továbbment, haragosan morgott visszanézve: faszom oszlop.

Hét óra múlt két perccel a nyolcadik kerületben, amikor az erőtől duzzadó fehérpólós fiatal szakállas férfi kilépett a boltajtón, és indult vissza a járdára felállt kis platós főkertes autó mellett áldogáló idősebb férfi felé, a kezében két monster feliratú fémdobozos itallal. A kopottas ruhában várakozó férfi a keleti oldalfényben keskeny, hosszú árnyékot vetett. A fehérpólós azzal a lendülettel, amivel jött, nyújtotta is az egyik italt az idősebb férfinak, aki egy pillanatig csak állt, mint aki nem is hiszi el, amit lát, aztán kedvesen bíztatva hozzátette, neked hoztam, amire az tétován elvette. Köszönöm szépen, de én nem is tudom, mi ez, mondta zavartan, majd kinyitotta az autó jobboldali ajtaját, kivett egy teával teli, felirat nélküli műanyag flakont, és a másik felé mutatta, hoztam magammal innivalót. A fiatal férfi bólogatott, miközben kinyitotta a magáét, persze, az is jól fog jönni, de ez más, ez felpörget. A férfi a kezében levő két italra nézett és halkan, bizonytalanul ismételte el, felpörget.

Az első meleg nyári nap volt. A széltől kócos nő világoskék kötényruhában üres piros bevásárlószatyrot lóbálva billegett a Szigony utcai spár melletti első pad felé. Kénytelen volt csoszogni, mert a papucs tépőzárja a bal lábán már csak egy pontban tartottam magát, és a jobblábas is megkezdte a lefegést. Már messziről mondani kezdte a két padonülőnek, hogy hallom, mi van a Micikével. Azok ketten elmerülten beszélgettek éppen egymás felé fordulva, oldalvást dőlve a pad támlájának, de a Micikére odakapták a fejüket. Éppen mesélem, mondta az egyik, hogy átszúrták a lábát drótokkal, komolyan mondom, tisztára állatok ezek, de szerintük meg fog gyógyulni. A kékruhás nő állt, nézett rájuk gyanakodva, majd bizonytalanul azt kérdezte: mi? Drónokkal?