A lovaglócsizmás nő minden tálcát végignézett hajladozva a körúti Hamdi cukrászdában. A pult másik oldalán a pepitanadrágos, kötényes férfi figyelmesen követte a mozdulatait. A nő végül odalépett a pulthoz, és hosszas variálás után rendelt szilveszter délelőttre egy kiló vegyes szárazsüteményt, és egy kiló juhtúrós rudat. Amikor a férfi írni kezdte a megrendelő lapot, a nő tétován megszólalt, én hiába sütök, nekem nem sikerül, de maga a mester, ugye, magának szokott sikerülni. A férfi erre felnézett, a bajusza felugrott a mosolytól, ahogy azt mondta, hát, persze.

A szegedi Mars téren a hétfő reggeli Siófok-Hévízi buszra várakozó sorban állt a frissen nyírt hajú tizenhat éves forma fiú. A sorban mindenki nyújtogatta a nyakát, miért megy olyan lassan a felszállás, a fiú nem, mert közel két méter magas volt, jól látta, mivel vacakol a sofőr. A férfi, aki legalább egy fejjel alacsonyabb volt nála, szótlanul araszolt mellette. Amikor az ajtó elé értek, a férfi a farzsebéből elővette a pénztárcáját, kivett, kettéhajtott egy ötezrest, és a fiúnak nyújtotta. A fiú halkan azt mondta, anyu adott már. Nem baj, mondta a férfi, és a fiú kezébe tolta a pénzt.

A Leonardo da Vinci utcában ment a hajlott hátú nő járókerettel, nagyon lassan, lábszárközépig érő aprómintás rövidujjú, szürkésbarna nyári ruhában és mamuszban. Jobb kezében nejlonszatyor volt, kikandikált belőle a kilós kenyér. A hófehér bőrű, seszínű, ritkás hajú, feltűnően egyenes tartású férfi, aki szembejött vele, a Baross utca felé haladt megfontolt léptekkel, testhez álló fehér atlétát, fekete vászonsortot, lábszárközépig érő fekete zoknit, tépőzáras szandált viselt. Egy gondosan összehajtogatott zacskót fogott. Napok óta repülőgépzajtól döngött a környék, akkor is, szombat délelőtt. Amikor már csak egy lépésre voltak egymástól, a nő hirtelen felegyenesedett, a férfi egyik, majd másik kifelé fordított lábára nézett, és azt mondta, oroszok, hallja? Megismerem, emelte fel lassan a tekintetét, ezek oroszok. A férfi megállt, mert egyébként is le kellett volna lépnie a járdáról, nem fért volna el a járókerettől egyik oldalra sem, és azt kérdezte tétován, nekem beszél? A nő várt egy pillanatot, mint aki nem tudja hirtelen, tényleg, kinek, aztán a férfi szemébe nézett, higgye el nekem, tudom, hogy ezek oroszok. A férfi gyanakodva nézett a nőre, aztán az ég felé fordította az arcát, de úgy, mint aki tudja, úgyse lát semmit, és azt válaszolta, némiképp felélénkülve, hát, még az is lehet, hogy oroszok. Aztán két apró lépéssel igazított a menetirányán, lenézett az úttestre, maga elé, majd bátran, lendületből lelépett a járdáról.

A II. János Pál téren, ott, ahol nem kellett kicserélni a Köztársaság tér táblát, mert az már rég nem volt fent az omladozó pártszékházon, a sétány középső padján ült péntek reggel hét előtt a biztonsági szolgálat feliratú fekete ruhás, testes, tán negyvenes férfi. A bal csuklójára akasztott nejlonszatyor a padon feküdt, ahogy maga mellett támaszkodott. Fülledt, nyomott reggel volt, a tér innen belátható részén csak egy álmosan szimatoló kiskutya és a maga elé üresen bámuló gazdája ácsorgott, de ők is távolabb. Egy korabeli nő bukkant fel a Légszesz utca felől, kicsi, fürge léptekkel. A férfi ekkor letette maga mellé a szatyrot, előre dőlt és tenyérrel megtámaszkodott a térdén. Amikor a nő odaért, megállt előtte és kinyitotta a fekete műbőr táskát, majd letette a földre. A férfi még jobban előrehajolt, mintha arra készülne, hogy fejjel belebukjon a táskába. A nő meredten nézte. A férfi ebben a billenékenynek tetsző tartásban elfordította a fejét a tér felé, aztán a pártszékház felé, majd gyors mozdulattal kihúzott a szatyorból egy üres literes cappys flakont, lecsavarta a kupakját, amit maga mellé tett a padra, majd kivett a táskából egy üveg fehérbort. Annak is letekerte a kupakját, azt a másik oldalára tette, és a műanyag palackot a jobb térdére támasztva belenyomta a borosüveg nyakát. Ahogy a függőlegesen tartott üvegből ömlött át a bor, újra jobbra és balra nézett. Ahogy átért a literes üvegbe a palack bor, a férfi kissé megütközve emelte fel a szemmagasságáig, mintha azon bosszankodott volna, hogy az nincs teljesen tele. A nő közben finoman kihúzta az üres üveg nyakát a műanyag flakonból, odanyúlt a kupakjáért, rácsavarta, visszatette a táskába, amit azonnal fel is vett, és egyetlen szó nélkül elindult vissza, arra, ahonnan jött. A férfi a másik kupakért nyúlt, rátekerte, miközben megint körülnézett, már csúsztatta is bele a zacskóba. Akkor nézett a nő után, aki két lépés múlva éppen eltűnt a sarkon.

Kedd reggel a Muzsikus cigányok terén szállt fel a 9-es buszra négy fiatal lány, folytatva a megállóban egy telefon fölötti tanakodást, angolul, hogy milyen járművel menjenek tovább. A mellettük négyes ülésen, lábánál hatalmas szatyorral ülő idős nő a hozzá legközelebb álló lányt óvatosan meg is érintve szólt nekik, hogy üljenek le. A lány odafordult, amire a nő hangosabban megismételte, üljenek le. A lány erre kedvesen mosolygott, majd visszafordult a többiekhez. Akkor a szemben ülő kettes ülés egyikéről harsányan átszólt a szintén nagy szatyros, kapucnis fiú a nőnek, Zsuzsa néni, nem értik, angolok. A lányok ezt az átszólást már elhallgatva figyelték, és egyikük leült a nő mellé. A többiek nevetgélve követték: leültek a maradék három helyre. A nő kissé előredőlve a fiú felé fordult és azt mondta elégedetten, na, látod, nem angolok ezek.