A kedves arcú fiú, talán elmúlt húsz, akkor lépett oda a kecskeméti piac melletti tortilla-bódéhoz, miután a leszakadó eső egy pillanat alatt eltüntette a gomolygó porvihart. Szombat éjjel volt, és ahogy a bódé kicsi eresze alól lemondóan visszanézett a biciklijére, hogy nem érdemes az eresz alá menteni, belefeledkezve nézte a hatalmas vizes beton ürességet. Mosolygott, hogy hiába áll az eresz alatt, a beverő esőtől átázott a nadrágja. A három eladó egyike megkérdezte, itt fogyasztja-e, vagy elviszi, amire azt mondta jókedvűen, hogy nem ez volt az eredeti terve, de itt. Addigra a másik két eladó bekapkodta a bódé előtti székeket, leeresztette a napernyőket, és ahogy a fiú megette az első falatokat, a bódéból kedvesen kiszólt egyikük, hogy behúzná az ablakot is, mert bár ő elfog valamennyit az esőből, jön be a vízpermet. A fiú készségesen kijjebb húzta a papírtálcáját, és azt mondta felnevetve, persze, el ne ázzatok ott bent.

Ősz, rövid hajú, kövér nő nézegette a Deák tértől a metrón ülve a McDonald's szórólapját, újra és újra végigmustrálva a kéttucatnyi hamburger fotóját. A Klinikáknál vette észre, hogy a mellette ülő fagypiros arcú sovány férfi néha belenéz a papírba, erre jelzésértékű mozdulattal úgy fordította, hogy ne lásson bele. A férfi akkor a másik irányba keresztbe rakta a lábát, nyelt egy nagyot és elégedetten hátradőlt.