Ahogy a Jégbüfé egyik falra néző pultjára letette a hatvanas nő a franciakrémessel a tányért, ott termett mellette egy hasonlókorú, pár centivel alacsonyabb férfi, ő is letette a tányérját, amelyiken három franciakrémes szorongott. Mindketten kopott, barnás, szürkés ruhadarabokat viseltek, rég divatjamúlt, jellegtelen kabátot. A nő egy pillanatra odanézett és felvont szemöldökkel fordult vissza a saját tányérjához. Nekifogtak a krémeseknek. A férfi módszeresen, tempósan haladt, a nő a helyzeti előnye biztos tudatában, kényelmesen. Amikor a nő befejezte, megtörölte a száját a szalvétával, amit aztán összehajtva letett a tányérra. Mielőtt elindult, odapillantott, hol tart a férfi, aki éppen a harmadik krémesnek állt volna neki. Nyelt egy nagyot, és ahogy a nő elindult, hangosan utánaszólt, kedves egészségére.

A tavasz első napsugaraiban álltak egymással szemben a MÁV egyik lepattant angyalföldi épületénél a telephelyi forgalmi rend feliratú, egyébként üres tábla előtt. A pink miniszoknyás, vörösre festett hajú nő csillogó szemmel simogatta meg a hatalmas, földig érő juhászbundát és fakó NY feliratú sapkát viselő férfi borostás arcát, aki erre a földre lenézve halkan azt mondta, nem baj.

Nem sikerült a szoktatás, mondta köszönés nélkül a kockás inges, kötényes tömzsi férfi a Lehel piaci kávészaküzlet pultjához lépve. Sírt? kérdezte a fiatalabb pincérnő. De úgy, felelte a férfi, hogy nem bírta otthagyni. Én se bírtam őt annak idején. Hazavittem, a feleségem meg fogta, szó nélkül visszament vele és betette. Sóhajtva tette hozzá, na, akkor kezdődött. Mi kezdődött akkor? nézett fel az idősebb pincérnő. Nem is tudom, mondta fejcsóválva a férfi. Szokásos? kérdezte a fiatalabb és fordult a kávégép felé. Igen, a szokásos, felelte bólogatva.