A szigligeti kikötő vendéglőjének teraszán ebédelt a nő két gyerekkel. A kisebbik babaszékben ült, révült nyugalommal ette a nutellás palancsinát, a nagyobb folyton felugrált, amikor a nő felállt, hogy mindjárt visszajön. A nagyobbik fiú várt egy kicsit, aztán odalépett a kisebbikhez és azt mondta, te itt maradsz, mi hazamegyünk, és nekem nem lesz többet testvérem. A kisebbik szájában megállt a falat.

A Szentendrei úton, Pest felé a belső sávban feküdt, a motorja legalább negyven méterrel többet csúszott. A forgalom azonnal megállt mind a hat sávban. Négy autóból szálltak ki, az út szélére sétálva megbeszélték, melyikük hova telefonál. Egy férfi térdelt mellé, egy nő pedig guggolt. Fegyelmezett mozdulatlansággal feküdt a hátán, a férfi annyit mondott, orvos, amire halkan válaszolt, akkor kollégák vagyunk. Suttogva beszéltek, amíg a férfi vizsgálta, azután kérte meg a nőt, igazítsa el a derékig felcsúszott szoknyáját. A bukósisakot ketten vették le. Amikor a férfi finoman visszaengedte az aszfaltra a fejét, a fiatal nő mosolyogva nézett fel közöttük az égre: mekkora szerencsém van.